Aki követi a munkásságom, biztosan tudja, hogy van egy szerző, akivel összefonódott az elmúlt években a szakmai életem. Talán nem túlzás azt mondani, hogy kis országunkban biztosan én vagyok, aki a legtöbbet játssza a műveit. Ez természetesen nem véletlen. Kettőnk zenéje között van egy kapocs.
2010 körül | az első “na, ez az” pillanat
Valamikor 2010 táján hallottam először Ola Gjeilo egyik darabját.
Amikor kórusnak keresek művet, rendszerint több száz darabot hallgatok végig, hogy megtaláljam azt az egyet, ami valamiért kell a műsorba, amit épp tervezek. És így került elém az egyik műve, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott ragadtam.
Ennek oka borzasztó egyszerű. Az az érzésem támadt, hogy a gondolkodásunk egy tőről fakad. Képszerű, emiatt kifejezetten filmszerű építkezés, melynek célja hogy a hallgatót elvigye a saját világába. Mármint egyszerre a szerzőjébe, ezen keresztül pedig a sajtjába.
Gjeilo norvég zeneszerző és zongorista, 1978-ban született, és 2001-ben New Yorkba költözött, innen az amerikai vér.
Miért működik ez a kapocs?
A saját zenémben azt keresem, hogyan tudok hatást elérni a hallgatóban. Bármilyen hatást. Miközben kinyitok egy ablakot a belső világomra, hogy megmutassam, mi az amit én szeretek, amit én hallok, amit én építek.
És amikor megszólal Gjeilo zenéje, pontosan ezt tapasztalom. Újra és újra látom, hogy a közönség milyen gyorsan kapcsolódik ehhez a zenéhez. Valószínű azért, mert tényleg mindenki megtalálja benne a saját lelkületének egy darabkáját.
Koncertek | Amikor EGY szerző köré épül az egész projekt.
Sosem szerettem az olyan koncertet, ami nem tart sehova. Darabok egymás után, közte tapsol a közönség, és még ha van is íve a koncertnek, de nem adunk neki kifejezett témát, sőt, történetet, valójában a koncert öncélú lesz. Darabok egymásutánja.
Gyakorlatilag, amióta saját koncerteket szervezek, azóta valahogy mindegyik végül kerek egész történetté fejlődik. Akár saját művek, akár más szerző művei adják az alapot. Kell egy keret, vagy inkább sztori, ami összerántja a teljes produkciót.
A Winter Songs, vagyis Gjeilo téli világa lett nálunk egy sorozat alapja: több koncert, sok éven át, tulajdonképpen egy téli, kórusos “film”, amit estéről estére át lehet élni.
A Nord igazából a Winter Songs mellékága, ami úgy állt össze, hogy elkezdtem keresgélni műveket a nőikar számára, és hamar rájöttem, akár az összeset is összehozhatjuk egy projektbe. Így született a Nord, amiben a művek különállóak, mégis tökéletesen fel lehet fűzni egy vonalra az összeset.
Az az érdekes, hogy végül nem csak a közönség számára nyitottam ki a szerző világát, hanem maguknak a kórusoknak is. Nagy öröm, hogy legalább száz embert vezettem át ezen az ajtón Gjeilo zenei világába. És nem túlzás, ha azt mondom, mind a száz bele is ragadt, a szó jó értelmében. (Titkon bízom benne, hogy ez miattam van, mert ez is egy hatás, amire oly nagyon áhítozom minden munkámban.)
Két kontinens | Mégis ugyanaz az irány
Van ebben valami számomra kifejezetten izgalmas kérdés, ami régóta foglalkoztat. A világ két teljesen más pontján élő alkotó úgy tud zeneileg összekapcsolódni, hogy közben nem is ismerik egymást. Mintha lenne egy láthatatlan kapocs az élő zeneszerzők között. Valószínű bizonyos értelemben, ha nem is teljesen, de ugyanazokból a benyomásokból dolgozunk, hasonló dolgokra leszünk érzékenyek, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy ugyanabba az irányba tartunk.
Persze ott vannak az elődök, a már megírt zenék. És ott van a folytatás is. Az a remény, hogy amit mi most hozzáteszünk, az majd a következő generációnak lesz kapaszkodó. Ami persze egyre nehezebb. Mert az embernek sokszor támad az az érzése, hogy valójában már mindent megírtak, mi már csak ugyanazt tudjuk újra és újra megformálni.
De azért jó érzés tudni, hogy a zene tényleg tud hidat verni olyan távolságok fölé is, amik a valóságban csak nehezen küzdhetők le.