A zene – ami elvileg a középpont – elkezd háttérben maradni. Előtérbe jönnek olyan ügyek, amik egy működő közösségben természetesen léteznek, csak itt átveszik a kormányt. A kórus belső élete elkezd önálló életet élni, és az a furcsa, hogy közben mindenki úgy érzi: “a kórusért” teszi.
Pedig egészen másért.
Én ezt belülről látom. Próbán. Üzenőfalon. Folyosón. A “még gyorsan beszéljünk erről” félmondatokból. Abból, amikor egy próba végén a zene helyett valami egészen más marad a levegőben.
És most erről szeretnék beszélni.
a közös cél: egy mondat, ami mindent elbír
Egy kórus akkor működik jól, amikor a közösség és a művészet egy vonalban áll.
Ez nem egy romantikus gondolat, ez működés.
A kórus egyszerre műhely és közösség. Műhely, mert hangzást építünk, ívet húzunk, egymásra hangolódunk. Közösség, mert emberek vagyunk, történetekkel, hangulatokkal, fáradtsággal, örömmel.
A kettő együtt tud gyönyörűen működni – amikor a közösség azt támogatja, hogy a zene meg tudjon születni.
És itt jön a csavar: egy kórusban mindig jelen lesz a “belső élet”. A kérdés az, hogy ki vezeti.
A zene vezeti – vagy a kórus kezd el saját magáról beszélni?
az elcsúszás pillanata: amikor a kórus önmagát kezdi nézni
Az egész nagyon gyakran ártatlanul indul.
- Valaki hoz egy témát.
- Valaki ráerősít.
- Valaki megsértődik.
- Valaki “csak kérdezi”.
- Aztán hirtelen már egy kérdés körül szerveződik a csapat, és nem a darab körül.
És ezek a témák szinte mindig ugyanazok:
ruha, fellépés, utazás, “kinek mi jár”, “kinek mi kellemetlen”, “ki miért érzi úgy”, “ki miért nem érzi úgy”.
A ruha kiváló példa, mert egyszerre jelképes és konkrét.
Egy koncerten a közönség nem húsz külön világot akar látni.
Egy koncerten egy testet akar látni.
Egy hangzást. Egy irányt. Egy ívet.
A fellépőruha a közös kép része. A kórus egységessége nem arról szól, hogy mindenki eltűnik. Arról szól, hogy a közös üzenet erősebb lesz az egyéni hullámzásnál.
Amikor a ruha körül indul vita, akkor ott valójában nem a ruha a téma.
Ott a tekintély, a bizalom, a közös célhoz való viszony a téma.
a “problémázás” valójában irányváltás
Sokan úgy képzelik, hogy a bomlasztás hangos. Nyílt. Durva.
Az igazi bomlasztás sokszor kulturált.
Kérdés formájú. Aggodalom formájú. “Én csak…” formájú.
És közben szépen, lassan átírja a kórus belső gravitációját.
A zene helyett elkezd a hangulat lenni a középpontban. A haladás helyett a vélemények. A feladat helyett a komfort.
A kórus ilyenkor egy közösségi klubbá változik, csak épp kórusnak hívja magát.
És ez az a pont, ahol vezetőként egy dolgot kell tisztán látni:
a kórus identitása alakul át.
hogyan ismerhető fel időben?
Van néhány jel, ami nálam mindig pirosan villog.
1) a próba utáni energia
Amikor a próba végén nem a “milyen volt a hangzás” marad, hanem valami más.
2) a közös nyelv változása
Amikor a “hogyan csináljuk meg” helyett a “miért kell” lesz a domináns kérdés.
3) a fókusz témái ismétlődnek
Ugyanaz a téma körbejár, új és új köntösben. A rendszer saját magát eteti.
4) a tekintet eltűnik a zenéről
A darab ritkábban kerül szóba, mint az, hogy ki mit érez.
5) kialakulnak mikroközpontok
Kis csoportok, akik egymásnak adnak igazat, és ebből identitás lesz.
De itt még bőven van mozgástér. Itt még lehet irányt tartani.
mitől indul el ez a folyamat?
Az egyik legfontosabb ok: a közös cél nincs kimondva elég élesen.
A közös cél egy kórusban nem dekoráció. Nem egy szép mondat az “Rólunk” oldalon.
A közös cél a mindennapi döntések mércéje.
- Miért próbálunk?
- Miért vállalunk darabokat?
- Miért vállalunk egységet?
- Miért állunk színpadra?
Ha erre nincs közös, erős válasz, akkor a kórus elkezd más válaszokat gyártani.
És ezek a válaszok mindig gyorsabban terjednek, mint a művészi munka.
vezetőként mi a szerepem ebben?
A kórusvezetés számomra nem “tetszik–nem tetszik” játék.
Irányt tartok.
A vezetői szerep nem arról szól, hogy mindenkinek jó legyen minden pillanatban. Arról szól, hogy a kórus tudja, merre megy, és ez a tudás biztonságot adjon.
A biztonságot nem a kompromisszum adja. A biztonságot a következettesség adja.
A kórus akkor nyugszik meg, amikor érzi:
van irány, van tartás, van következmény.
És van még egy dolog, amit fontos kimondani:
a közösség nem a vezető ellenében jön létre.
A közösség a közös munka körül jön létre.
Amikor a közösség a vezető körül kezd forogni – pro vagy kontra – ott a zene már nem középen van.
rang: a kórushoz tartozás mint felelősség
Én egy dolgot szeretnék, ha mélyen beépülne minden kórus működésébe:
a tagság = rang.
A rang nem jár automatikusan. A rangot a jelenlét tartja életben. A rangot a munka adja. A rangot a vállalás teszi valóságossá.
Ha valaki úgy érzi, hogy a tagság egy laza opció, amit a saját kedve szerint igazít, akkor abból másfajta közösség lesz.
Egy kórusban a közösség attól erős, hogy számítunk egymásra.
A koncerten nem lehet “ma nekem ez nem komfortos” üzemmódban működni. Ott kell egy igen. Egy vállalás.
van egy különösen veszélyes rész
Az a veszélyes az ilyen emberekkel, akik ezt az elcsúszást csinálják, hogy közben elhiszik: szakmailag, művészetileg ők vannak azon a fokon, ami feljogosítja őket arra, hogy így viselkedjenek egy kórusban, egy közösségben, ami művészeti csoport. Egy kórus művészeti csoport. Bárki bármit mond, ez az alaphelyzet. Itt a zene a közeg, a művészet a közös nyelv, a feladat pedig az, hogy ebből valami létrejöjjön.
És amikor valaki úgy érkezik meg ebbe, hogy nincs meg hozzá a művészeti alapja, nincs meg hozzá a szakmai felelőssége, nincs meg hozzá az a munka, ami egy ilyen döntés mögött áll, de mégis irányítani akar, mégis át akar írni dolgokat, mégis úgy viselkedik, mintha ez járna neki attól, hogy “ide tartozik”, az a legkeményebb fajta torzítás.
Olyan, mintha bárki odamenne a másik munkahelyére, a másik szakmájába, és elkezdene ugyanígy beleszólni, irányt kérni, feltételeket szabni, miközben nem ő viszi a felelősséget, nem ő építi fel, nem ő tartja össze.
Ezért veszélyesek nagyon a művészetre, a kórusokra és a zenére úgy általában az ilyen típusú emberek: összekeverik azt, hogy jelen vannak valamiben, azzal, hogy jogosultságuk van rá. A kórusba járás nem művészeti felhatalmazás. A tagság jelenlétet jelent, munkát jelent, vállalást jelent. A művészeti irány pedig vezetett felelősség. Ettől lesz egy kórus több, mint egy klub. Ettől lesz belőle műhely.
a legnehezebb mondat: elengedés
Van helyzet, amikor a kórus érdekében a legjobb döntés az, hogy valaki kilép.
Ez egyszerű tisztulás.
Egy kórus akkor marad erős, amikor a közös cél védelmet kap.
A “mindenkit meg kell tartani” gondolat sokszor együtt jár azzal, hogy a kórus szépen lassan feladja a saját tartását.
A tartás pedig a színpadon hallatszik a legjobban.
mire vágyom én, amikor kórust vezetek?
Arra, hogy a próbán érezzük:
- épül valami
- összeáll valami
- készül valami
- nő valami
És hogy a közösség ezt a növekedést szolgálja.
A kórus számomra nem fórum. A kórus műhely.
A kórusban lehet beszélni dolgokról. Lehet kérdezni. Lehet érzékenynek lenni. Lehet embernek lenni.
És közben lehet tartani egy mondatot, ami mindent elbír:
a zene középen marad.