Ezzel a bejegyzéssel indítok egy sorozatot, merthogy régóta bennem van, hogy egyszer végre beszélni kell erről úgy, ahogy én látom belülről: próbatermekből, koncertekről, kórusokkal dolgozva, karnagyként, zeneszerzőként, hallgatóként, nézőként.
Nem elméletként. Gyakorlatként. A mindennapi valóság felől.
A kérdés egyszerű: miért van az, hogy a kóruséneklés Magyarországon sokszor nehezebben talál utat a mai közönséghez, különösen a fiatalabb korosztályhoz?
És miért látom azt, hogy máshol — Amerikában, Nyugat-Európában, sőt keletebbre is, például a balti térségben — sokkal frissebb, modernebb gondolkodásban működik ugyanez a műfaj?
Az egyik legfontosabb pont a műsorválasztás. Mert a műsor nem csak dalok listája.
A műsor egy üzenet: azt mondja meg, hogy a kórus mit gondol saját magáról, mit gondol a közönségéről, és mit gondol a világról, amiben él.
Magyarországon nagyon erős a hagyomány, és ez önmagában érték. Kodály, Bartók, Bárdos és a magyar kóruskultúra egész múltja tényleg kincs.
A probléma ott kezdődik, amikor egy kórus évtizedeken át ugyanazokban a mintákban gondolkodik, és a műsorépítés logikája beragad valahova a nyolcvanas–kilencvenes évek előtti időszakba.
Én ezt főleg azoknál az együtteseknél érzem, ahol a tagság nagy része negyven fölötti, és a kórus életének ritmusa is a régi világról maradt itt.
Közben persze van egy másik vonal is: fiatalabb karnagyok, fiatalabb csapatok, frissebb szemlélet.
Náluk már megindult a váltás. Már teljesen természetes, hogy a kórus nem egy múltba révedő szobor, hanem élő forma.
És ez látszik a darabválasztáson, a koncert dramaturgiáján, azon, hogyan szólítják meg a közönséget.
A másik nagy pont az, hogy a magyar kortárs kórusirodalom jelentős része nagyon magasra van pozicionálva.
A mai magyar szerzők közül sokan eleve csúcskórusokra írnak. Olyan hangzásideálra, olyan technikai elvárásokkal, olyan sűrű anyaggal, ami fantasztikus, ha megszólal, csak közben a legtöbb amatőr kórus egyszerűen nem ebből a valóságból működik.
Az amatőr kórusok többsége civil emberekből áll.
Napközben dolgoznak, családot visznek, intézik az életüket, és este próbára jönnek.
Ők nem azért énekelnek, hogy egy fél éven át egyetlen darabot csiszoljanak, hanem azért, mert együtt akarnak zenélni, fejlődni, megszólalni, koncertre jutni.
Ehhez olyan műsor kell, amit időn belül fel lehet építeni, amit a csapat képes megtanulni, és amit a közönség képes befogadni.
A közönség oldaláról ugyanez a kérdés: a hallgató mit kap?
- Kap élményt?
- Kap ívet?
- Kap történetet?
- Kap olyan hangzást, amihez kapcsolódni tud?
Mert a kóruséneklésnek van egy nagyon fontos dimenziója: egyszerre szakmai és közösségi műfaj.
Ha egy koncert túl sokáig kizárólag a szakmának szól, akkor a nézőtér egy része elveszíti a fonalat.
És itt jön be az, amit én Amerikában és Nyugat-Európában kifejezetten szeretek: ott sokkal bátrabban írnak és válogatnak olyan darabokat, amelyek közönségközeliek, miközben zeneileg igényesek.
A filmzene világa különösen érdekes ebben. Amerikában a filmzene kórusvilága elképesztően erős, és ez visszahatott a koncertrepertoárra is.
A komponisták mernek érzelmi ívekkel dolgozni, mernek beszélni
a közönséghez, mernek úgy írni, hogy a hallgató azt érezze: ez rólam szól, hozzám szól.
És igen, ezek a darabok sokszor a próbán nagyon is kemények. Whitacre, Ola Gjeilo és még jó pár angol, amerikai szerző esetében a megszólalás minősége magas igényességet kér.
Csak a cél más: a darab nem kizárólag egy szűk elit technikai versenye, hanem élmény, amihez a közönségnek is van kulcsa.
Az angol vonal különösen érdekes, mert ott régóta része a kultúrának, hogy a kóruséneklés egyszerre művészet és közösségi esemény.
Ott a népszerűség nem jelent automatikusan felszínességet.
Ott a közönséghez való kapcsolódás a minőség része.
Magyarországon közben sokszor működik egy reflex: ami közvetlenebb, ami szerethetőbb, ami azonnal hat, azt könnyű alacsonyabb polcra tenni.
Pedig én azt látom, hogy a közönség fejével gondolkodni önmagában komoly szakmai feladat.
A befogadhatóság nem egyszerűsítés. A befogadhatóság zeneszerzői és karnagyi felelősség is.
Ez a gondolkodás nekem személyesen is fontos. Én zeneszerzőként is így működöm: a hallgató felől indulok.
Az érdekel, hogy mi történik benne. Mit visz haza. Mitől marad benne egy dallam, egy szín, egy hangzás, egy mondat.
És karnagyként is: az érdekel, hogy a kórus úgy szólaljon meg, hogy a nézőtéren valaki egyszer csak azt érezze:
„na végre, ez most eltalált”
A sorozatban szeretném ezt a témát tovább bontani. Szeretnék beszélni arról, milyen típusú amatőr kórusok működnek ma itthon, milyen célokkal, milyen belső logikával.
Szeretnék beszélni arról is, hogyan lehet műsort építeni úgy, hogy a kórus fejlődjön, a koncert élmény legyen, és közben a próbafolyamat se váljon végtelen, nyomasztó projektté.
Szeretnék beszélni a hangzásideálról, a közönséghez való viszonyról, arról, mit jelent ma kóruskultúrát csinálni
.
Ez most az első lépés. Amikor az ember még kicsit keresi az egyensúlyt, de már elindult. Én elindultam.
Folytatás következik.