A minap hivatalosan is befejeződött szakmai életem 21. évada. és elmerengtem azon, vajon miben erősített meg, mit kell megtartani, minek kell mennie. Vajon az elmúlt években egyre erősebb és világosabb célom, hogy utat találjak a közönéghez most előrébb vitt-e, van-e létjogosultsága, vagy valójában rossz úton járok.
Az alapfelvetésem, hogy a korábbi, fél évszázados kóruséneklésnek vége. Lássuk, igazam van-e.
Egy kórus akkor marad eleven művészeti közösség, ha a múlt értékei mellett a saját korának hangját is megszólaltatja. A hagyomány közös alap, kulturális emlékezet és szakmai kapaszkodó. Ugyanilyen fontos, hogy a kórus a jelenben is érvényes legyen: az énekesek számára, a közönség számára, és abban a társadalmi környezetben is, amelyben működik.
A magyar amatőr kórusélet egyik érzékeny kérdése ma az utánpótlás. Egy közösség akkor tud hosszú távon megmaradni, ha az idősebb tagok mellé folyamatosan érkeznek fiatalabb énekesek is. Ehhez olyan működésre van szükség, amely vonzó, érthető és vállalható a fiatalabb korosztály számára. Aki ma csatlakozik egy kórushoz, azt keresi, hogy a részvétele mit ad neki ebben az élethelyzetben, ebben a korban, ebben a világban.
Ebből következik a repertoár kérdése is. Hosszú ideje tudatosan keresem azokat a műveket, amelyek ma élő zeneszerzőktől származnak, frissek, hallgathatók, és valódi mondanivalójuk van. Ez az irány régóta meghatározza a repertoárhoz való viszonyomat. A kortárs zene akkor működik igazán, ha átélhető. Ha az énekes érzi benne a tartalmat. Ha a közönség magára ismerhet benne. Ha a darab szakmailag igényes, és közben megnyit valamit azokban is, akik egyszerűen jó koncertélményért ülnek be a terembe.
A közönség visszajelzései megerősítették ezt az irányt. A tapasztalatom azt mutatja, hogy minél több ilyen mű kerül egy koncert programjába, annál élénkebben válik érzékelhetővé a hallgatók figyelme. Ezek a darabok friss energiát hoznak. A hallgató eleven koncerthelyzet részesévé válik. Amit hall, az a saját korából szól hozzá, kérdez, válaszokat keres, és közben személyes élménnyé formálódik.
A Telki Nőikarban ez a szemlélet ma már teljes koncepcióként jelenik meg. A koncertműsor olyan darabokra épül, amelyek ehhez a kortárs, befogadható, mégis igényes zenei világhoz kapcsolódnak. A próbákon és a koncert után érkező visszajelzések azt mutatták, hogy ezek a művek énekelhető, átélhető, közösen vállalható anyagként jelentek meg a kórus számára. A tagok visszajelzéseiben az öröm, az azonosulás és a közös munka élménye vált meghatározóvá.
Egy műsor akkor igazán sikeres, ha a közönség mellett az előadóknak is belső élményt ad.
Ez az út fokozatosan alakult ki. Az Aula Kamarakórus idején, egy korábbi kórusvezetői időszakban már kerestem ezt az utat. Később az Eklekta, saját szervezésű kamarakórusom működésében ez a szemlélet egyre természetesebben jelent meg. A Telki Nőikarban határozott koncepcióvá vált. Így ma már világosan megfogalmazható: a repertoár középpontjába elsősorban ma élő zeneszerzők hallgatható, tartalmas műveit érdemes állítani, természetesen a saját művek mellett.
Ez művészeti állásfoglalás is. A múlt nagy művei fontosak, és a jelen alkotói ugyanúgy figyelmet érdemelnek. Ma is vannak zeneszerzők, ma is születik kultúra, és ma is jönnek létre olyan művek, amelyek képesek megszólítani énekest és hallgatót. Egy kórus akkor marad eleven, ha ezeknek a daraboknak is teret ad. A hagyomány őrzése mellett a kortárs alkotások megszólaltatása ugyanolyan fontos feladat.
A klasszikus repertoár értéke alapvető. Beethoven, Mozart, Brahms és a többi nagy szerző művei továbbra is a koncertélet alapjai közé tartoznak. A kérdés az arány. A koncertélet akkor egészséges, ha a múlt értékei mellett a ma alkotó szerzők is valódi lehetőséget kapnak. A művészet akkor marad eleven, ha kapcsolatban áll a saját korával, és képes megszólaltatni azt is, ami most születik.
A hagyomány kizárólagossá tétele egy idő után gyengíti a kórus mai erejét. Amikor egy közösség évről évre ugyanazokat a darabokat, ugyanazzal a gondolkodással, ugyanabban a formában énekli, fokozatosan szűkülhet a megszólalás tétje. Ugyanez a tágabb koncertéletben is megfigyelhető, amikor a zenekarok újra és újra ugyanazokat a klasszikus műveket játsszák, miközben a ma élő zeneszerzők darabjai ritkábban jutnak valódi koncerthelyzethez.
A múlt megtartása és a jelen kultúrájának szolgálata ugyanannak a felelősségnek a két oldala. Ez a szemlélet több repertoárválasztásnál: művészeti küldetés. A kórus akkor marad élő művészeti közösség, ha őrzi azt, ami érték, és megszólaltatja azt, ami ma születik.
Azt hiszem, ma itt tartok ebben a gondolatban.
A korábbi, fél évszázados kóruséneklés világa lezárult. A közösségek, az énekesek, a közönség, az időbeosztás, a figyelem, a kulturális környezet mind megváltozott. A kórusélet akkor tud tovább élni, ha ezt komolyan veszi, és választ keres arra, hogyan lehet ma érvényesen megszólalni.
Számomra most egyre világosabb, hogy a válasz egyik része a repertoárban van. Abban, hogy mit éneklünk, miért énekeljük, hogyan kapcsolódunk hozzá, és mit tud mindez adni azoknak, akik a kórusban állnak, valamint azoknak is, akik a nézőtéren ülnek.
Hogy igazam van-e, azt majd az idő, az énekesek és a közönség fogja visszaigazolni. Most annyit látok biztosan: ezt az utat érdemes tovább keresni.
A hagyományt megtartva, a jelen felé fordulva, élő művekkel, élő közösséggel, élő figyelemmel.