Most rakjuk össze a Filmhatás 2026/27-es évadát, és négy korábbi művem kerül újra elém: a Világok, a Filmhatás, az Ébredés és A Hókirálynő. Mind a négy máshol tart, mint amikor először megszólalt. Közben persze én is máshol tartok.
Kinyitom a kottát, és látom benne, hogyan gondolkodtam akkor a zenéről. Milyen arányokat szerettem, hol akartam nagyot mondani. Van, amit ma is pontosan így csinálnék. Van, amit nem.
Ébredés
Ezzel kezdem, mert ez vár a legrégebb óta.
Az Ébredést 2009-ben mutattuk be, tizenhat tételben. Nem kis vállalás volt: a kórus hangszerként kapcsolódott a szimfonikus zenekarhoz, Csáky Mária koreográfiát írt hozzá, a Silhouette Balett táncolta, Székely Gábor pedig minden egyes tételhez festett egy képet, és ezek kiállításként meg vetítésként is ott voltak az előadás körül.
Kétszer ment. Aztán tizenegy évig nem csináltam vele semmit.
Pedig a 2009-es bemutatóra ma is úgy gondolok, mint arra a pontra, ahol a Filmhatás saját hangja először kialakult. Ott fogalmazódott meg az, ami azóta az egész koncepció lényege.
2020-ban ültem neki újra. Tizenhat tételből hét lett, az egész körülbelül harminc perc. A meghatározó dallamokat és harmóniai gondolatokat megtartottam, a formát teljesen újraszerkesztettem, és új hangszerelést írtam hozzá. Feszesebb lett, szélsőségesebb, filmszerűbb.
Az ilyen sűrítésnek van egy mellékhatása. Kiderül belőle, mi volt tényleg szükséges. Kilenc tétel nem volt az.
A darab egyetlen gondolatból indul: a biztosnak hitt valóság talán csak illúzió. Először egy apró repedés jelenik meg a rendben, aztán ez a felismerés egyre nagyobb teret követel magának. Ellentétet teremt, felszabadítja az energiákat, eufóriába, majd harcba fordul, és a küzdelem után áll össze egy új rend.
A hetedik tételben egy hosszú dallam indul el csellón, és fokozatosan veszi át az egész apparátus, míg a végén a kórus és a zenekar együtt szólal meg. Ez a rész mindig közel állt hozzám. Csellistaként elég pontosan tudom, milyen egyedül elkezdeni valamit, amit aztán mindenki átvesz.
2027-ben kapja meg ez a változat az első teljes színpadi formáját. Kórus, szimfonikus zenekar, mozgás, képi világ, a hét tételhez hét különböző képi karakter, a zárásban pedig minden egyszerre.
2009, 2020, 2027. Két előadás tizennyolc év alatt. Nem tudom, hogy ezt hogyan kellene értékelni. Annyi biztos, hogy 2009-ben nem lett volna meg hozzá az a tapasztalatom, ami most megvan.
Világok
A Világok első darabjai 2010-ben szólaltak meg, a következő rész 2011-ben. Ez a ciklus inkább belső térkép, mint utazás: a „világok" itt állapotok, nem helyszínek.
Mozgás, magány, sötét. Belép egy kapcsolat, és attól kezd szétesni a rend. Töredezettség, aztán jég, ami fagyott állapotot jelent, érzéketlenedést, védekezést. Az egyszerű dal fordulópont, mert annyi bonyolult réteg után egyszer csak jön egyetlen tiszta mondat. Onnan vidámság, emlékek, nyugalom, majd kitörés, őrület, végül megnyugvás.
Nyitott ciklusnak írtam, és annak is maradt. Bármikor jöhet hozzá új tétel. A pályám amúgy is ciklusokból áll, egyik sem zárul le igazán, csak bővülnek, ahogy egyre mélyebbre ásom magam.
Most hat zenészre szól: egy hegedű, két brácsa, cselló, nagybőgő, zongora. Egyetlen hegedű, minden más alatta. Ettől sötétebb és sűrűbb az egész, és ennek a történetnek pont ez kell.
Az összefogó szöveget én írom hozzá. A zene megmutatja az állapotokat, a szöveg meg elmondja, hogyan jutunk el egyikből a másikba.
Filmhatás
A Filmhatás 2011-ben készült, és végül az egész projekt a nevét kapta róla. Filmes műfajokból indultam ki, és azt kerestem, elő lehet-e hívni pusztán zenével ugyanazt az érzetet. Film nincs hozzá. Azt a hallgató rakja össze magának.
Kaland, horror, romantika, thriller, dráma, mese. Mindegyik egy jelenet. A Kaland sodró lendületű menetelés, a Horror találkozás valamivel, ami a sötétből jön, a Romantika két ember lassú közeledése, a Thriller egyetlen hosszú menekülés. A Dráma egy fojtogatóan szoros, mégis szeretetben létező kapcsolat őrlődése. A Mese meg kastély, színek, gyerekkori forgatag.
A bemutatón a Silhouette Balett táncolta a jeleneteket, Csáky Mária koreográfiájával.
Itt csináltam először tudatosan azt, ami azóta majdnem minden produkciómat meghatározza: a koncertnek iránya van. A darabok hatnak egymásra, ami az egyikben történik, az a következőben már következmény, és a végére eljutunk valahová.
Most viszont leginkább az érdekel, hogy ki az, akinek a szemén keresztül nézzük ezeket a jeleneteket. Elindul valahonnan, belekerül dolgokba, fél, kötődik, menekül, veszít. Bárki lehet. Az is, aki éppen ott ül a nézőtéren.
A Hókirálynő
Előrebocsátok valamit, amit ritkán mondunk ki. A zene önmagában nem tud képet mutatni. Elhitethetjük magunkkal, hogy tud, de akkor miért adunk címet? A cím elvégzi a munka egy részét. Ugyanez van egy kiállításon: nem kell magyarázatot fűzni a képhez, mert a cím már elhelyezte.
Andersennél ez viszont jól jön. A történet olyan erős és olyan ismert, hogy a képek már az elején ott vannak mindenki fejében. Hideg, meleg, színek, mozgás. Szinte látni, amit olvasunk.
Nagyon szeretem ezt a mesét, ugyanígy A kis herceget. Egyikben sincs benne az, ami sok gyerekeknek szóló történetnél zavar: hogy az író egy kicsit lenézi a gyereket, akinek ír. Ezek mernek belemenni mélyebb dolgokba, mernek olyat kérdezni, amin gondolkodni kell. Egy gyerek persze nem feltétlenül így ül le meghallgatni. De ki tudja, mi lesz ebből benne évekkel később.
Ezért van hozzá tánc, és ezért ifjúsági balett. Ha felnőttek táncolnak a gyerekeknek, az egészen más. Így viszont szinte a kortársaik vannak a színpadon, és arra másképp figyelnek. A mozgás meg a színek annyira lekötik őket, hogy közben a zene is bemegy.
Ezt nem elméletben találtam ki. Megcsináltuk tánc nélkül is, és sokkal kevésbé hatott a gyerekekre, mint A kis herceg, amit tánccal csináltunk.
A zenét eleve úgy írtam, hogy a gyerekek füle felől is működjön. Közben tudom, hogy a szülő ott ül mellettük, és nem szeretném, ha csak kísérő lenne. Van benne egy megoldás, amit külön szeretek: Gerda és Kay témája egyetlen dallam két fele, és csak akkor szólalnak meg együtt, tiszta harmóniában, amikor a színpadon is egymásra találnak. A gyerek ezt megérzi. A felnőtt esetleg észre is veszi.
Tíz zenész játssza: fuvola, oboa, fagott, kürt, zongora, két hegedű, brácsa, cselló, nagybőgő. Amikor a Hókirálynő megjelenik, a hangzás szándékosan üvegessé válik.
Ennyi
Négy kotta, négy különböző állapotban. Ami közös bennük, az inkább rólam szól. Ma jobban látom a léptéket meg az arányokat, és pontosabban érzem, hol kell teret hagyni, hol kell sűríteni, és mikor jön el az a pillanat, amikor mindennek egyszerre kell megszólalnia.
Ezért veszem elő őket újra. Mostanra tudom, mit kezdjek velük.
Egy dolgot szeretnék: hogy ne a tapssal érjen véget. Ha valaki napokkal később is magában hordoz egy dallamot vagy egy gondolatot, akkor odaért a mű, ahová szántam.